|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: III. István /magyar király/ 2002. november 21.Megjelent a Sepsiszentgyörgyön kiadott Történelmi Magazin 11. száma. Románok és magyarok a történelem sodrában címmel, 17. század végi eseményeket tár az olvasók elé Alain Du Nay. Kádár Gyula, a lap főszerkesztője Az Árpádok címszó alatt III. Istvánról és a kor fontosabb mozzanatairól cikkezett. /F. B. Z.: Történelmi magazin mindenkinek. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 21./2013. május 23.Árpád-kori települések Székelyföldön (2.)Magyar települések a székelyek előtt A sokáig lakatlannak gondolt Csíki-medencében több település templomáról kiderült: az alapok 11–12. századiak, ezeket a 15–16. században építették át. 1954-ben Csíkszentkirályban olyan magyar településre utaló putrikat ástak ki, amelyek korát egy 12. századi pénzérem is bizonyítja. Ugyanitt a Darvas Loránd vezette régészek 2007-es ásatásai során 11–12. századi templomszentélyre, freskóra és sírokra bukkantak. Más, Csíkban végzett régészeti feltárás eredményei alapján Botár István megállapítja: a régészeti leletek egyértelműen tanúsítják a magyarok Csíkba való betelepítését, amely „már a 10–11. században megindult, azaz nem a 13. századra keltezett székely beköltözéssel kezdődik. Régészetileg sikerült 12. századi egyházi és közvetve világi berendezkedésre, vármegyére bizonyítékot találni. A korábban ismert lelőhelyek egykori lakói tehát nem a gyepűelvén túli senki földjén, hanem a királyság keleti szélén ugyan, de egyházilag megszervezett vármegyei területen éltek”. Magyar települést tártak fel Alsócsernátonban is, ahol a régészeti leletek a 11–12. századra keltezhetőek. A tájmúzeum kertjében, a Csernáton patak bal partján feltárt települést jelző 3,10x3 m kiterjedésű putri északnyugati sarkában ovális, tapasztott tűzhelyet találtak, amelynek mérete 1,6x1 m. Ez a település korát a 11–12. századra keltezi. A putriban korongolt és hullámvonallal, párhuzamos vonalakból álló szalagok által díszített kerámia és egy rombikus vas nyílhegy is előkerült. A további ásatások során újabb kunyhót tártak fel, amelynek korát a kerámia alapján Székely Zoltán a 10. század második felére, a 11. század elejére keltezi. Ezenkívül más leletek is előkerültek Csernáton területén, köztük több sarkantyú a 12. és a 13. századból. A falutól északra, a mintegy nyolc kilométer távolságra fekvő Szentkert határrészben egy dombon a Sepsiszentgyörgyi Múzeum régészei 1961-ben kőfallal körülvett templom maradványait tárták fel. A templom egy méter vastag falait faragott, megmunkált kövekből emelték és vakolták. A templomfalakat több támpillér erősítette, a padlózatot téglából rakták. Mindezek mellett két korongolt és hullámvonalas díszítésű edénytöredék is fennmaradt. Egyértelműen bizonyítható, hogy itt 12–13. századi magyar falu állt. Székely Zoltán feltárása által megismerhető az egyik legrégibb román stílusú, megerősített templom. Az apszisa félkörös, a templom kelet-nyugat elhelyezésű, a falak külső szélén mért hossza 13 méter, szélessége 10 méter. A templomot körülvevő fal, kőkerítés négyszög alakú volt, amely lekerekített sarkú területet vett körül. A kőfalat patakkövekből mésszel rakták össze. Egy székelyek előtti korban készült kőfalas templom léte ezen a területen arra utal: a székelyek előtt itt számolni lehet népesebb magyar településekkel. Az első kora középkori magyar lakóház feltárására Székelykeresztúron 1975 táján került sor. A Gyárfás-ház kertjében feltárt lakóház a 12. században épült. A sepsiszéki Rétyen az 1927-es ásatások során a Suvadás határrészben 10–12. századi magyar település létére következtettek. Előkerült egy párhuzamos vonalakkal díszített, jól iszapolt agyagból, korongolással készült kerámia és egy sarkantyú. Ezenkívül egy S végű hajkarika és egy tűzhely maradványa. A földbe vájt lakás mérete 3x2 m volt. Újabb és újabb régészeti feltárások alapján megállapítható, hogy a Székelyföld területén élő magyar lakosság a székelyek előtti korban olyan földbe ásott lakásokban lakott, amelyek falába vájták a fűtést biztosító boltozatos tűzhelyet. Ismert volt még a putri közepén emelt kör alakú tűzhely is. A zabolai és a petőfalvi 12. századi temetők Az Árpád-kori települések sorában a legjelentősebb feltárások közé tartozik a zabolai és a petőfalvi. Ezek a települések az ötvenfős Árpád-kori magyar falvak átlag népességéhez mérve nagy lélekszámúak. Lakosságukat dr. Székely Zoltán régész 30–40 családra becsülte. A szokásos ötfős családlétszámmal számolva, a települések lélekszáma 150–200 fő lehetett. E magyar köznépi temetőkben több mint 450 sírt találtak. A temetők közti, alig öt-hat kilométeres távolság azt bizonyítja, hogy a 12. század derekán ezek sűrű településhálózat részei lehettek. Rácz Tibor Ákos szerint a temetők közelsége nem jelenti, hogy sűrűn lakott településhálózat létezett volna. Székelyföld „valószínűleg még a 12–13. század fordulóján sem volt egészen benépesítve” – írja. Rugonfalvi Kis István történészi véleménye szerint, az Árpád-korban Székelyföldön viszonylag sűrű magyar településhálózat épült ki. Székely Zoltán is ez utóbbi álláspontot képviseli. Szerinte Erdély délkeleti részében a „XII. században már jelentős magyar népesség” lakott. A temetőkben előkerült leletek arra mutatnak, hogy magyar köznépi települések voltak. A sírokban talált pénzek a magyar közösségek letelepedését, itt-tartózkodását és elköltözését datálják. II. Géza (1141–1162), III. István (1162–1172), III. Béla (1172–1196) pénzei alapján úgy tűnik, hogy itt aránylag gazdag és egységes társadalmat alkotó közösség élt. Van olyan feltételezés is, hogy e települések népességét az 1241-es tatárjárás sodorta el. Székely Zoltán összefüggést lát abban, hogy e két település élete III. Béla uralkodása végén hirtelen megszakadt, miközben Moldvában új magyar települések jöttek létre. Ilyen volt az általa emlegetett Bâtca Doamnei nevű dombon (Karácsonykő, mai nevén Piatra Neamţ mellett) feltárt magyar település, temető és erődítmény. Az itt talált leletek, magyar település-, temető- és erődítmény-maradvány, lószerszámok, fegyverek, III. Béla király által veretett pénz a település alapítását a 12. század végére helyezi. A bîtca, magaslatot jelentő szó magyar eredetű, a magyarországi Bátka falunévből is levezethető. Háromszék magyar katonai őrségeinek egy része – királyi parancsra – a 12. század végén telepedett át a Keleti-Kárpátok keleti lejtőjére, mert a magyar királyság védelmi rendszere kiterjedt a Szeret vonaláig. A Moldvába átirányított magyar lakosság hiányában Délkelet-Erdély, azaz Háromszék népessége gyér lakosságúvá vált. Dr. Székely Zsolt a karácsonykői feltárásokkal kapcsolatban írja: „A Kárpátokon kívüli gyepűvonalat a honfoglaló magyarok nagyon korán kiépítették, sőt, soha fel sem hagyták. Amikor a keleti támadások nyomán ez meggyengült, akkor telepítik ki Délkelet-Erdélyből a Kárpátokon túlra a magyarokat, és helyükbe hozzák a székelyeket.” A meggyérült népességű térségbe, a mai Háromszékre, a Barcaság szomszédságába II. Endre magyar király vezényelte át a sebesi, az orbai és a kézdi székelyeket. Az áttelepítést a Barcaságban a magyar királyságtól független államot tervezgető Német Lovagrend elleni katonai összecsapásra való felkészülés indokolta. Miután a király 1225-ben kiűzte a lovagokat Barcaság területéről, az ország délkeleti határainak védelmére a székelyeket egy tömbbe tömörítve, egy néppé akarta szervezni, akárcsak a szászokat. A székelyekhez hasonló, katonailag szervezett társadalomban élő türk eredetű blakkokat és a besenyő maradványokat is közéjük telepítették. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel. A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században. Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.) A gyenge államszerkezet A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét. A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket. A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal. A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 20.Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt. Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között. Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 7.Lucian Boia: Miért más Románia?De mi lesz a becsülettel? Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele. A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel? Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román? Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.) Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok. A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.) (Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 17.Széttépni a társadalmi szerződéseketA román társadalom néhány éve ébredezik és eljutott arra a gondolatra, hogy szét kell tépnie azt az íratlan társadalmi szerződést, melynek értelmében a többséget valamiféle adózó igásállatnak tekintik, akiket néhány kiválasztottnak kell féken és félelemben tartania. A közpénzt elköltő „elit” között ott találjuk a politikusokat, az egyenruhásokat, a csuhásokat vagy éppen az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselőit, akik úgy gondolják, hogy mindannyian a törvény fölött lebegnek. Nem új keletű történet ez Romániában, így működik ez már néhány évszázada. Ezt legjobban Pimen, Szucsáva ortodox érseke fogalmazta meg tömören 2002-ben, amikor a bíróság előtt egy restituciós tárgyalás keretében azt mondta, őt nem érdekli, hogy ki milyen jogállamiságot játszadozik. Ő igényt tart arra a 166 ezer hektárnyi erdőre, amit egyháza állítólag III. István (Ştefan cel Mare) idejében szerzett 1503-ban. Nem vicc: az érsek ügyvédje bizonyítékul felolvasta a középkori román vajda kancelláriája által kiállított okmányt, kiemelve, hogy az írás egy átkot is tartalmaz, miszerint az Isten megveri azokat, akik ezt az adományt megkérdőjelezik. A történet jól mutatja a román ortodox egyház vezetőinek a mentalitását, hogy nekik semmit nem kell bizonyítani, ők alanyi jogon állnak a törvények fölött. De nemcsak ők, hanem a romániai politikai elit is ugyanezt gondolja magáról. Az emlegetett társadalmi szerződést a többségi román társadalom akkor tépte szét, amikor végre elkezdett működni a mára elhíresült korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy kik bábáskodtak elődje, a PNA létrehozásánál: Adrian Năstase volt miniszterelnök, Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea. Az újdonsült intézménnyel történő kapcsolattartást a Baksis Miki néven elhíresült Şerban Mihăilescu biztosította, aki a kormányfőtitkárság vezetőjeként igyekezett figyelemmel követni az új intézmény mozgását. Cozmin Guşă, a PSD 32 éves főtitkára még úgy emlékezett a ma rettegett intézmény megalakítására, mint egy karneválra: elvtársak, mindent meg kell tennünk, hogy integrálódjunk az Európai Unióba, vagyis játsszuk el azt, hogy itt jogállam van! Persze, hogy mímelték a jogállamot, hiszen öt évvel korábban Adrian Năstase, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea, a PDSR akkori vezetői testületileg kivonultak a főügyészség elé tiltakozni Gabriel Bivolaru megvádolása ellen, aki csekély 50 millió lej közpénzt lopott el. De ekkor már késő volt, a korrupciót vadászó intézmény önjáró lett, és maga alá temette az őt létrehozó politikusokat is, akik változatlanul úgy gondolják, hogy ha bizonyos szintre eljutottál, nem kell elszámolnod senkinek, az ellopott közpénzekhez pedig az adófizetőknek semmi közük. Az elúszott költségvetési pénzek pedig számtalan lyukat, hiányt hagynak maguk mögött. Olyan sokat, hogy nehéz felsorolni azokat a teljesség igényével. Európai kuriózum, hogy adólejeinkből ma már senkinek nem jár ingyenes fogászati kezelés. De nem csak fogaink fogynak rohamosan, hanem hasonló ütemben fogyatkozik, roskadozik a teljes egészségügyi ellátás külföldre távozó orvosainkkal és egészségügyi középkádereinkkel egyaránt. A módszeresen szétvert oktatás szintén egy jelenség e sorban, amelyik a hiányzó költségvetési pénzek miatt került padlóra. Vagy mondhatjuk annak a 3–4 millió hatvan év feletti, a létminimum határán tengődő földművesnek a sorsát is, akik számára a kormány új szerepkört, az adófizetői státust találta ki. Az adófizető szeme láttára megy tönkre az egészségügy, az oktatás és a falu egyaránt. Való igaz: aki dolgozni akar, az még Romániában is talál munkát, ehhez azonban leggyakrabban költözni kell, ami a magyarság felmorzsolódását gyorsítja, és múló emlékké teszi ittlétünket. Falvaink rohamos pusztulása ma már egyértelmű jelenség, a szegénységből és kilátástalanságból menekülő magyarjaink azonban városon éppen úgy járnak, mint az évtizedekkel korábban oda betelepített moldvaiak és havasalföldiek: a közösségéből kiszakított embernek nincs hová hazamennie. Ez lenne az a néhány érv, amiért nekünk, magyaroknak is szét kell tépnünk minden korábbi társadalmi szerződést, és el kell felejtenünk a hallgatólagos megállapodásokat. Kérjünk új ajánlatot a készülődő magyar érdekképviselettől. Persze, ha van nekik ilyen. Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
